-         Te atya úristen… - hüledezett, ahogy ő is meglátta – Ugye ez csak egy vicc? Mond, hogy csak egy rossz vicc…

 Teljesen sokkolta a látvány. Pedig nem volt más, mint az egyetlen a szobában maradt személyes jellegű tárgy: egy naptár. Egy egyszerű, valami számára ismeretlen sztárocskát ábrázoló kalendárium, rajta öles, piros számokkal az évszám: 2002. Rosie biztos volt benne, hogy öt perccel azelőtt a naptár még nem képezte részét a berendezésnek. Tehát akkor ez az egész csak egy dolgot jelenthetett… de ez akkor is lehetetlen… de végül is, Forge-nál sose lehet tudni, akár még igaz is lehet… Mindenesetre nem akarta kimondani a szinte teljesen nyilvánvaló tényt, ameddig tanúbizonyságot nem szerez rá. Nem is mondta. Megtette helyette Emily.

-         Nagyon úgy néz ki, hogy - nyelt egyet, és összeszedte minden bátorságát – visszakerültünk a múltba. – majd úgy nézett Rose-ra, mintha tőle várna cáfolatot. Az viszont meg sem bírt szólalni. Csak reményvesztetten lerogyott a bevetetlen ágyra, és nézett maga elé.

-         Ez… ez nem lehet igaz… mondja valaki azt, hogy csak álmodom! – szinte könyörgött. De senki sem volt, aki ellent tudott volna mondani a nyilvánvalónak.

 Hosszú percek teltek el, melyek óráknak tűntek, mialatt Rosie csak ült a matracon, tenyerébe hajtott fejjel, Emily pedig fel-alá járkált, közben pedig motyogva bizonygatta magát, hogy ez nem a valóság. Miközben pedig lassan belenyugodott, hogy márpedig az. A másodpercek csigalassúsággal teltek.

 Nem lehetett mit tenni, csak várni. Bár még ők sem tudták, mire. Mígnem egyszer csak lépések és beszélgetés zöreje nem hallatszott a folyosóról. A két lány hirtelen felkapta fejét, és egymásra nézett. A szavakat még nem tudták kivenni – bár arra már rájöttek, hogy két lánnyal van dolguk -, de egyre közeledtek. Rosie hirtelen felpattant, és Emily és közte néma harc kezdődött a kulcslyukért, amit végül Rose nyert meg. Mindeközben már értették is a mondatokat.

-         … Most komolyan azt hiszik, hogy ott jobb lesz a helyzet?! – a fiatal női hang felháborodottságról tanúskodott. Rose szemét meresztve próbálta kivenni a beszélőt, de az még nem került be igencsak szűk látókörébe.

-         Azért őket is meg lehet érteni…- szólt egy másik nyugodtabb, megfontoltabb hang. Valahogy mindkettő rémisztően ismerős volt számára… Csak nem tudott rájönni, hogy honnan. De azért volt egy sejtése. Emily a háta mögött suttogva próbált minél több részletet kicsikarni belőle.

 És akkor meglátta őket. A meglepetéstől és a rémülettől hátrahőkölt. Emily ezt kihasználva az ajtóhoz ugrott, és kikémlelt. Először el sem hitte, amit lát. „Biztos csak képzelődöm” mondta magának. Aztán rájött, hogy ez nagyon is beleillik a képbe.

 A két lány valamiért az ajtó előtt állva folytatta a beszélgetést, így Emnek bőven volt ideje, hogy megfigyelje őket. A nyugodtabb hangú, magas, csinos, vörös hajú lányban édesanyját ismerte fel. Mármint annak fiatal, tizennyolc körüli változatát. A másik, indulatosabb, barna copfos tinédzser pedig nem lehetett más, mint Katherine néni… Azaz, ha jelen pillanatban 2002-ben vannak, akkor csak Kitty.

 Rose közben feltápászkodott, és próbálta összeszedni a gondolatait. Annyira abszurd volt ez az egész, és mégis annyira valós, és… izgalmas. Most, hogy így jobban belegondolt, mindig is ilyen kalandra vágyott. Milliószor hallgatta végig szülei történetei a saját fiatalkorukról, ahol Xaviernek még nem volt annyi tanítványa, mint most, és ha valami gond volt, akkor őket vetette be. Bőven volt részük kalandokban. Nem úgy mint neki és barátainak most. Vagyis huszonegy évvel később… szóval a saját idejükben! Egyre jobban kezdett belezavarodni abba, hogy mikor van a „most”.

 Közben Jean és Kitty folytatták útjukat, így Emily már bátran mert beszélni. Szinte dühösen fordult Rosiehoz.

-         Kell még más bizonyíték?! – tárta szét a karját.

-         Nem. Nekem már ez is sok… - kezdett megint kétségbe esni, de megemberelte magát. Mély levegőt vette, hogy lenyugodjon. – Mit tehetnénk? – Emily egyetértően bólintott. Rosie elhúzta a száját – Nem költői kérdés volt.

-         Ja, bocsi. – Emily akaratlanul is elmosolyodott.

-         Szóval? – várakozva tekintette barátnőjére. Ha előre kidolgozott tervekről volt szó, Em vitte a pálmát. De a spontán, hirtelen döntésekben mindig is Rosie volt a jobb.

-         Szerintem először is keressük meg Forge-ot.

-         Szerintem meg először is kerüljünk ki innen. – Emily kérdőn nézett rá – Hát, ha itt találnak minket, és betolakodónak néznek, akkor evilági pályafutásunk hirtelen és tragikus véget fog érni. Szóval jobb, ha minél hamarabb elhúzzuk az intézetből a csíkot.

-         Van benne valami. – kissé meglepte Rose logikus gondolkodása – Pontosabb terv? Az ajtón nem sétálhatunk ki csak úgy fényes nappal, az estét meg nem várhatjuk meg, mert szerintem addigra bekapcsolják a riasztót…

-         Tehát az ablakon megyünk. – Emily kissé megijedt. Az emeleten voltak, a talaj pedig tőlük nagyjából négy méterre volt. Félszegen kitekintett rajta. Félt, hogy „az ablakon megyünk” ugrást jelent.

-         Csak utánad! – tárta ki az ablaktáblát Rose előtt. Az ahelyett, hogy megijedt volna, és mást megoldást próbált volna kitalálni – ahogy Em várta – teljesen nyugodtan az ablakhoz sétált, ráült a párkányra, lábait átvetette a másik oldalra, majd pedig összedörzsölte a kezeit, és működésbe léptette képességét. Ahogy két tenyere elkezdett egymástól távolodni, először mintha csak egy esőcsepp lebegett volna közöttük, majd egyre csak növekedett. Mikor úgy nagyjából akkora lett, mint egy nagyobbacska alma, hirtelen szétlapult, mint egy groteszk üvegtányér. Ekkor Rosie kicsit lejjebb eresztette, és ráállt. Emily a homlokára csapott. Hogy ez nem jutott eszébe! Azért még Rose sem annyira hülye, hogy kiugorjon az ablakból… annyira.

 Mikor Rosie leért a földre, a „tányért visszaküldte az ablakhoz. Egyáltalán nem okozott neki nehézséget – az igazat megvallva, imádta használni képességét. Em is kiült az ablakba, majd pedig leereszkedett. Mikor túl voltak a nem túl bonyolult műveleten, Rosie eltüntette az alkalmi liftet.

-         Most pedig – mondta a barna hajú lány – szép csendben eltűnünk a hátsó kapun, mielőtt valaki észrevenne bennünket. – barátnője egyetértően bólintott. Csenden figyeltek, hogy nincs-e a közelben valaki, majd amilyen gyorsan csak tudtak, átsprinteltek a birtok határát képező facsoportig. Rose ért oda előbb, majd őt követte a levegőt kissé kapkodó Emily. Sosem volt erőssége a futás.

-         Győztem. – mondta mosolyogva Rose. Lerítt róla, hogy egyre jobban élvezi ezt a kis bújócskát. Em csak legyintett, hogy „tőlem aztán!...”, miközben próbálta kifújni magát.

 Miután sikerült rendbe szednie magát, elindultak be a facsoportba, és ki a birtokból. Rosie lemosolyodott. Eszébe jutott, hogy kiskorukban mennyit játszottak itt, elképzelve, hogy egy elvarázsolt erdőben járnak. Már akkor is hiányolta a kalandokat. És most tessék, hirtelen belecsöppent egynek a kellős közepébe.

 Úgy ötpercnyi séta után kiértek egy földúthoz, amiről tudták, hogy a városba vezet be.

-         Na, az Intézetből kijutottunk. Túl vagyunk az első erőpróbán. – szólt Emily próbálva kiszedni a kiengedett hajába gabalyodott faleveleket.

-         És most mi jön?

-         Most megkeressük Forge-ot, elmondjuk neki, hogy honnan jöttünk – ne vágj ilyen képet, nincs más lehetőségünk – és megkérjük, hogy készítse el újra az időgépet. – de mindezt olyan nyugodtan közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy most megírja a leckéjét, aztán elmegy a boltba.

-         És aztán?

-         Fogalmam sincs. – rántotta meg a vállát Emily – Attól függ, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Na gyere, menjünk. Keressük meg a mi kis különc tudósunkat.

-         Tudod merre kell keresnünk? – érdeklődött Rose.

-         Persze. Egyszer már jártam a szülei házában. Tudtommal most ott lakik még. Nem lesz nehéz megtalálni.

 Szegény Em, ha tudta volna, mekkorát téved…