Minden bonyodalom kezdete

 60… 59… 58… 57…

 Rosie számolta a vissza lévő másodperceket.

 53… 52… 51… 50…

 Hétfő. Hatodik óra. Fizika. Kész emberkínzás. De már mindjárt vége. Már csak 43 másodperc. 42… 41… 40…

 Átpillantott a tőle jobbra ülő Emilyre. Ő bezzeg figyelt a tanárra. Talán még értette is, hogy mit magyaráz.

 34… 33… 32… 31…

 Már csak fél perc, és vége ennek a borzalomnak. Még leckét sem adott…egyelőre. Csak nehogy eszébe jusson.

27… 26… 25… 24…

 A lehető leghalkabban kinyitotta a tolltartóját, és belerakta a tollát. Remélhetőleg úgysem lesz már rá szükség.

 17… 16… 15… 14…

 A könyvét becsukta, és óvatosan a táskájába csúsztatta. Kezdődik a visszaszámlálás.

 10… 9… 8…

 Körbenézett a teremben. Hozzá hasonlóan már többen is összepakoltak.

 5… 4… 3… 2… 1… És a csengő menetrend szerint megszólalt.

Huszonhat elsőéves kezdett el egyszerre minél lármásabban pakolni, fittyet hányva a tanárra. Aki viszont nem hagyhatta ezt annyiban.

-         Egy pillanat! A házi feladat…

 Huszonhat reményvesztett diák huppant vissza a székére.

 Néhány perc múlva, mikor az osztály végre elhagyhatta a termet, és tanár hallótávolságon kívülre került, Rose elkezdte immár szokásosnak mondható sopánkodás-áradatát.

-         Most mond meg Em! Hogy lehet valaki ennyire szadista, hogy a hét első napján ilyen rengeteg házit ad?

-         Rose, ez a dolga. Hidd el, csak nekünk jó, hogy gyakorlunk…

-         Ja, meg neki, hogy minket szadizhat… - dörmögte az orra alatt barátnője.

-         Hidd el, egyszer még hálásak leszünk neki ezért…

-         Szerény véleményem szerint, csak egy esetben fordulhat az elő, hogy én rá, és a hálára egyszerre gondoljak: ha végre feldobja a talpát, és hálát fogok adni az égnek! – a mondat utolsó részénél megállt a folyósón, tekintetét a plafonra szegezte, kezeit felemelte, és úgy tett, mintha tényleg az égiekhez beszélne. Az pedig a legkevésbé sem zavarta, hogy mindenki úgy bámult rá, mint egy idiótára – Vagy menjen legalább végre nyugdíjba! – ezt viszont már Emily-nek címezte, aki addigra már nagyon nehezen tudta visszafogni vigyorgását.

-         Inkább gyere – szólt, megelőzve kitörni készülő nevetését – Ha minden igaz, ma szeretett bácsikád visz minket haza. Ne várakoztassuk meg!

-         Rendben, menjünk. – adta meg magát Rose.

 Miközben a zsúfolt folyosókat rótták, Emily szeme megakadt egy rikító színű plakáton, ami eszébe jutatta két nappal azelőtti beszélgetésüket. Az ugyanis öles, neon zöld betűivel a jövő pénteki Tavaszi Bált hírdette.

-         Te, Rosie? – kezdte finoman, előre tartva barátnője várható reakciójától.

-         Hm?

-         Gondolkodtál már azon, hogy kivel mész a bálba?

-         Gondolkodni, persze, hogy gondolkodtam, de még nem döntöttem… - vonta meg a vállát.

-         Tehát akkor még nem ígérkeztél el senkinek? – puhatolódzott tovább.

-         Nem.

-         Remek, akkor talán mehetnél Ty…

-         Ne is folytasd! – már a kósza ötlet is elég volt, hogy felidegesítse magát – Már ezerszer megmondtam neki is, neked is, hogy semmi esélye! Téma lezárva!

-         De ha…

-         Nincs semmi „de ha”! Ez van, és kész! – egyre dühösebb lett.

 Viszont Emilyt sem ejtették a fejére. Elhatározta, hogy el fogja mondani neki a véleményét, hát az úgy is lesz! Hirtelen megállt, megragadta barátnője vállát, maga felé fordította, és elkezdte:

-         Ide figyelj Rose! Ne, meg se próbálj a szavamba vágni! Most komolyan mi bajod van vele? Emlékszel, régen milyen jól elvoltunk? Te, Tyler, Dawn meg Én? És hidd el, semmi sem változott azóta, csak az, hogy szeret téged! Higgy nekem! Csak azért csinál úgy, ahogy, hogy felfigyelj rá! Te meg egyszerűen… egyszerűen semmibe veszed! Kérlek, csak egyszer, egyetlen-egyszer hallgasd végig, és adj neki egy esélyt! Nem azt mondom, hogy rögtön vesd magad a karjaiba, és fogadj neki örök szerelmet…

-         Ezt reméltem is… - dörmögte az orra alatt Rose.

-         …csak azt, hogy beszélj vele. Rendben?

-         Amíg azt nem mondom, hogy fogok rajta gondolkodni, nem hagysz békén, igaz?

-         Hát, az is megteszi, de egy igennek jobban örülnék… - azzal mindketten elnevették magukat. Néha még Emilynek is furcsák voltak Rose hirtelen hangulatváltásai.

 Mikor abbahagyták a nevetést, végre tényleg elindultak kifelé. Ott hűvös, tavaszi szellő és a az említette nagybácsi, Kurt Wagner várta őket egy kék mini busznak támaszkodva. Bár ő és a LeBeau-lányok nem voltak vérszerinti rokonok, mégis úgy tekintettek rá, mintha az lenne. Mondjuk nem is nagyon volt más rokonuk. Mystique-t soha, egyikük sem tartotta családtagnak, és apjuk is még Rose, a legnagyobb születése előtt megszakított minden kapcsolatot „családjával”, a New Orleans-i Tolvajok Céhével.

-         Hol voltatok lányok? – nézett feléjük cseppet sem szigorúan, inkább bohón Kurt. Most is holó-óráját  használta, bár most már inkább megszokásból, mintsem szükségből.

-         Jaj, bocsi Kurt bácsi! – puszilta meg Rosie – Bent tartott minket a tanár… - igaz, ennek csak a fele volt igaz, de nem akarta megosztani bácsikájával a kényes viszonyát Tyler-rel.

-         Rendben van, de induljunk – húzta fel a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem teljesen hiszi a történetet. De nem faggatódzott, inkább kinyitotta a lányoknak az ajtót.

 A kocsiban rajtuk kívül négyen ültek: Dawn, aki épp egy igen fontosnak látszó dolgot tárgyalt meg egy korabeli, hosszú, vörösesbarna hajú, barna szemű lánnyal, Rosie nagyobbik húgával, Anettel, egy szintén tizenegy-két éves, barna, tüsihajú fiú, Sean, Emily öccse, aki a lányokhoz hasonlóan nagyon el volt foglalva egy számítógépes újság olvasásával, és az anyósülésben terpeszkedve, Rosie kedvenc udvarlója, Tyler. Ez utóbbi szélesen elvigyorodott, mikor beszálltak, de nem szólt semmit.

 - Ó, hello nővérkém! – vette hát inkább a kezébe a beszélgetés fonalát Anette – Csak nem, hogy valami bajt csináltál? Nem ez lenne az első eset. Vagy egyszerűen még mindig ne megy az anyag, és mentél a tancsi-bácsihoz térden csúszva könyörögni, hogy ne buktasson meg? – kérdezte ördögien.

 - Törpicsek, ha egyszer végre kinősz a bölcsiből, majd megérted. – Rose ugyanolyan hangnemben folytatta, ahogy a testvére elkezdte. Rosie-nak két húga volt: a tizenegy éves Anette, akivel szinte mindig marták egymást, és az alig öt éves Marie, akit viszont imádott.

 - Ja, mert neked ebből akkora nagy tapasztalatod van… De azért biztos kisebb, mint a smárolásból. Attól a sok fiútól biztos tanultál valamit…

 - Anette elég legyen! – szólalt meg legnagyobb meglepetésükre Tyler. Épp időben, mielőtt még a két testvér egymásnak esett volna – Muszáj egyfolytában civakodnotok? – hangja furcsán, lemondón, talán szomorún csengett.

 - Rendben, rendben, abbahagytam! – mentegetőzött a megszólított kissé durcásan, aztán visszatért az eredeti beszélgetőpartneréhez. Rose pedig csak hápogni tudott. Képtelen volt elhinni, amit a fiú mondott.

 „Látod, kiállt melletted!” – hallotta Emily telepatikus üzenetét a fejében.

 „Észrevettem, nem kell külön kommentálni” – ment vissza válasz. Szerettek így társalogni. Praktikus volt, mert nem hallotta őket senki, és Rose-nak már arra is sikerült rávennie Emily-t, hogy segítsen neki néha a dolgozatokban.

 A pár perces út további részében nem nagyon beszéltek, kivéve Dawn-t és Anette-t, akik még mindig vidáman trécseltek. Kurt valami régi számot dúdolgatott a volánnál. Amint megérkeztek, Em a konyha felé vette az irányt. Nem volt igazán kibékülve a menzakajával, főleg nem a maival. Rosie pedig vele tartott, hátha talál, vagy hall ő is valamit, ugyanis ott lehetett legkönnyebben tudomást szerezni az Intézetben történt dolgokról. Legyen az akár a tanulók között terjengő pletyka, vagy a bevetési csapat legújabb küldetése.

 A konyha a szokotthoz képet csendes volt. Mivel, jelen pillanatban közel negyvenen laktak az Intézetben, meglepő volt, hogy a helyiségbe érve mindössze három embert találtak ott: Rosie húgát, Marie-t, Vadócot, és Forge-ot.

 Marie fejét ingatva, két apró copfját táncoltatva kapkodta a fejét saját rajza, és a kávéját szürcsölgető, valami bonyolult szerkezeti terv fölé görnyedő férfi között, akin meglátszott, hogy napok óta alig alszik. Vadóc videofon beszélgetést folytatott Kittyvel, közben pedig az edényeket pakolta. Az apró lebegő kamera és a képkivetítő csak nehezen tudta követni a mozgását. Ő nem sokat változott az évek folyamán. Arcát már nem sminkelte olyan erősen, sokkal mosolygósabb lett, mióta tudta kezelni képességét, és a három gyerek is meglátszott még így is karcsú alakján, de ezektől függetlenül régi képét mutatta.

-         Szia mere*, szia hugi, hello Forge! – köszönt lelkesen Rose. Nem vette a lelkére a kocsiban történt vitát. Kettejük között ez napi rutin volt, nem is sokat törődött vele.

-         Vagyis szép napot mindenkinek! – kontrázott Emily.

-         Várj, Kitty, le kell tennem, megjöttek a gyerekek… Nem, Tyler nincs itt, csak az én nagylányom, meg Emily… Jó, majd ha látom, szólok neki, hogy hívjon fel téged… Rendben, szia, majd beszélünk! – tette le vadóc a videofont. Mivel fülhallgató volt rajta, csak ennyit lehetett elkapni a beszélgetésből – Sziasztok lányok, milyen volt ma a suli?

-         Amilyen szokott mere… - válaszolt unottan Rosie.

-         Ja igen, jut eszembe. – folytatta édesanyja – Beszéltem az üvegessel. Holnap délelőtt jön, és kicseréli az ablakot. Most az egyszer nem vonom le a zsebpénzedből, de legközelebb, légy szíves, legyél óvatosabb, rendben? – bár megpróbált szigorú lenni, nemigen jött össze neki. Rose nagyon megkönnyebbült, hogy ennyivel megúszta.

-         Persze mere, és köszi! – mondta, majd adott neki egy puszit – Na és hugi, te mit csináltál ma? – tért át rögtön egy másik témára.

-         Vadóc néni, maradt valami kaja? – kérdezte Emily.

-         Persze, nézz csak szét a hűtőben! – mondta, majd elvette az üres bögrét Forge elől. „Hiába, sose kopik le rólam ez a név” – gondolta magában mosolyogva.

 Amíg Em a hűtőszekrényben kutakodott, Rosie megleste a férfi válla fölött a tervrajzot. Semmit sem fogott fel belőle. Ilyen kriksz-kraksz, olyan ábra, néhány bonyolult egyenlet, és rengeteg lábjegyzet kusza egyvelege volt a papíron. Nem értette, Forge hogyan képest ezt megérteni.

-         Mi lesz ez? – kérdezte végül. Forge kicsit megugrott ültében. Valószínűleg addig annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette a két lány érkezését.

-         Rosie, muszáj volt rám hoznod a frászt? Majdnem szívbajt kaptam! – tette a kezét a szívére, mintha az éppen ki akarna ugrani – Öreg vagyok én már ehhez!

-         Szóval, mi lesz ebből? – Rose azért sem tágított.

-         Fogpiszkáló. – mondta nagy komolyan Forge. Rosie értetlenül felhúzta a szemöldökét – Ha el nem rontom. – viccelődött. Rosie kacagott egyet, majd mikor komolyan rá akart újra kérdezni, mi az, Forge felállt, és távozni készült – Köszönöm a kávét Vadóc, most azt hiszem, felmegyek, letusolok, és lefekszem aludni. Egész éjjel ezen a vackon dolgoztam.

-         Menj csak, rád is fér az alvás. – mikor a férfi elhagyta a szobát, Rose anyjához fordult. Nem hagyta nyugodni Forge legújabb találmánya. Vagyis pontosabban az, hogy nem tudja, hogy végül is mi az.

-         Mere, most min dolgozik a mi kis tudósunk? – felöltötte legangyalibb mosolyát, hogy biztos legyen benne, hogy megkapja a választ.

-         Őszintén szólva, nem tudom. – vonta meg a vállát Vadóc – Már vagy egy hónapja ezen dolgozik, alig látom, egész nap bütyköl, de az istenért sem jut eszébe megmondani, hogy min is? Aztán lehet, hogy eszébe jut, csak direkt nem mondja el. Az is megeshet, hogy a professzor kérte meg valami titkos dologra, amiről még nekünk sem szabad tudni…

-         Neked sem!? Hiszen te vagy a Prof egyik legrégibb tanítványa… Azt hittem nektek mindent elmond! – fakadt ki Rosie. Egyre jobban felizgatta ez az ügy.

-         Rose, akármilyen meglepő is ez neked, mi sem tudunk mindenről, amit a Professzor csinál vagy tervez. Sok mindenről csak utólag értesülünk. Hidd el, előbb, vagy utóbb megtudod, mit készít Forge. – érvelt Vadóc, de lányát nemigen sikerült meggyőznie – Na, és sok leckét kaptatok? – tért át gyorsan egy másik témára, mielőtt még Rosie folytathatta volna duzzogást.

-         De még mennyire… - ez a kérdés pöttyet lelohasztotta a lelkesedését. Eszébe jutatta ugyanis a rá váró hatalmas adag fizika házit. Ám Vadóc mintha olvasott volna a fejében.

-         Ha bármi problémád lenne vele, kérd meg apádat, vagy Bestiát, hogy segítsen. Én egy óra múlva edzést tartok a kettes csoportnak, szóval egy ideig ne keress. – fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. Mivel az Intézetben addigra közel harminc diák tanult, három csoportra osztották őket. Emily, Rose, Dawn és Tyler az egyesben voltak, a kettesről pedig köztudott volt, hogy a legengedetlenebb diákok alkotják. Minden oktató képesek voltak kiborítani tíz perc alatt.

-         Rendben mere, köszi a tippet. Ja, és kitartást a csoporthoz! Amint Em befejezi a kajálást, megyünk, és elkezdjük… Igaz Em? – veregette meg barátnője vállát, akinek ettől majdnem torkán akadt a falat.

-         Persze… - mondta, mikor végre abbamaradt a köhögő rohama. Kicsit aggódott Rose miatt.

 Alig tíz perc múlva a két barátnő már az emeleti folyosókat rótta. Emily-nek végül is látszólag sikerült elfeledtetnie Rosie-val a készülő gépet, úgyhogy jelen pillanatban éppen egymást túllicitálva szidták a fizikatanárt. Egészen addig, amíg el nem haladtak Forge szobája előtt. Az ajtó résnyire nyitva volt.

 Rosie úgy állt meg előtte, mint aki szellemet látott. Em már akkor érezte, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

-         Nos, úgy tűnik, igaza volt merének. Tényleg megtudjuk, hogy mi készül itt. – mondta. Hangja elszántan csengett.

-         Ugye… ugye nem akarsz most oda bemenni? – de szinte felesleges volt feltennie a kérdést, hiszen barátnője közben megtette az első tétova lépést az ajtó felé.

-         Dehogyisnem – mondta ki a végső döntését – Figyu, csak benézünk egy percre, nem nyúlunk semmihez. Észre sem fogja venni, hogy itt voltunk. – ekkora már Emily összes belső „belső riasztója” ordibált, hogy ne engedje, ebből még hatalmas nagy baj lesz, de már késő volt: Rose keze a kilincs felé nyúlt, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Egy pillanat múlva már bent volt a szobában.

 A helyiség leginkább egy ócskás raktárára hasonlított. Hiába volt Forge-nak saját, külön műhelye az alagsorban, a legmodernebb technikával felszerelve, mégis itt dolgozott szívesebben.

 Az ágyat, a szekrényt és néhány könyvespolcot kivéve minden lehetséges rakodóhelyet ilyen-olyan kütyük borítottak. A falakat képek helyett tervrajzokkal dekorálták. Mindent egybevetve, teljes volt a káosz.

 Rosie végigjárta tekintetével a szobát. A hatalmas rumlin nehéz volt átlátni. Ám végül megtalálta azt, amit keresett: a munkaasztalnak kinevezett tákolmányt, amin ott feküdt a készülő mű. Közelebb lépett hozzá, hogy jobban szemügyre tudja venni. Emily szorosan ott volt mögötte. Mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy barátnője valami meggondolatlanságot tegyen.

 Ahogy az asztalhoz érve megpillantották a gépet, kissé meglepődtek: az már szinte teljesen kész volt. Bár itt-ott még kilógtak a drótok, de látszólag már egyben volt. Két részből állt: egy szinte teljesen szabályos henger alakú főegységből, ami tele volt kapcsolókkal, és az ehhez kapcsolódó kicsiny kézi vezérlőeszközből. Ez utóbbi nyugodtan heverészett az asztal szélén.

-         Wáú! – csúszott ki mindkettejük véleménye Rosie száján.

-         Gondolod… gondolod, hogy ez az? – Emily izgatottsága kezdett felülkerekedni félelmén és rossz előérzetén.

-         Nem csak hogy gondolom, hanem teljesen biztos vagyok benne! – jelentette ki határozottan.

-         Akkor rendben van. – emlékeztette magát Em az észérvekre – Láttad, akár mehetünk is… - még magának is nehéz volt bevallania, de hangja igazán rémülten csengett.

-         Ne de Em… - fordult szembe barátnőjével Rosie. Így a háta mögé került az asztal, amire nyugodtan rátámaszkodott bal kezével – Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy félsz. Csak tudnám mit…

-         Hát pont ettől! – kiáltott fel Emily. Ugyanis Rose monológja közben önkénytelenül is jobb kezét is a bútorlapra helyezte, és véletlen beletenyerelt a gépezet különálló irányító részébe. A szerkezet erre vadul villogni kezdett. Emily odakapott, megpróbálta elrántani Rose kezét az irányítópultról, de már késő volt. A szobát vakító fény töltötte meg, és úgy érezte, mintha megdermedt volna. Képtelen volt megmozdulni.

 Nem tudta volna megmondani, hogy meddig állt ott, Rosie csuklóját markolva: egy másodperc törtrészig vagy évekig? Ám a fény hirtelen kihunyt, és ugyanabban a szobában találták magukat. Legalábbis egy darabig azt hitte. Aztán körülnézett.

 Olyan volt, mintha most senki sem lakná. Ott volt persze az ágy, a szekrény, az asztal a polcok, de minden teljesen üres volt, sehol semmilyen személyes tárgy, ami utalna a helyiség tulajdonosára. Semmi, kivéve valamit az ajtó mellett, a falon. Ahogy meglátta, Emilynek elállt a szava, és még arra is emlékeztetnie kellett magát, hogy levegőt vegyen. Úgy érezte, ismét megdermedt.

-         Úgy néz ki, hogy ez valami rendrakó izé, ami eltüntet minden kacatot… Jé, még saját magát is eltüntette! – csodálkozott Rose, aztán meglátta barátnője holtra vált arcát – Mi a baj? – kérdezte. Ám nem kapott választ, Emily csak rémületének tárgya felé mutatott.

-         Te atya úristen… - hüledezett, ahogy ő is meglátta – Ugye ez csak egy vicc? Mond, hogy csak egy rossz vicc…

* fr.: anya