2. fejezet.

Reggeli zsongás

 A felkelő Nap előbb halványzöld, majd sárga sávot festett a horizontra. Bayville-ben szinte teljes volt a csend, csak néhány korán kelő ember járt az utcákon, kocogva, vagy éppen munkába sietve. Nem így a Xavier intézetben, ahol már majdnem mindenki fenn volt. Az ifjú diákok készülődtek az edzésre, a felnőttek pedig máris intézték napi teendőiket, vagy csak bosszankodtak, hogy a lármázó ifjúság ilyen korán felverte őket legszebb álmukból.

 De nem mindenkinek ment ilyen könnyen az ébredés. Mikor Rosie-t elérték a folyosói zsivaj foszlányai, nem törődött vele, csak morgott egyet. Viszont mikor már Emily szólongatta, hogy jó lenne, ha már felébredne, kénytelen-kelletlen felnyitotta a szemeit.

-         Már ennyi az idő? – kérdezte egy hatalmas ásítás kíséretében.

-         Nem, még annál is több. – hangzott a felelet enyhén csipkelődős hangon – Ha nem szeded gyorsan össze magad, elkésel! – azzal kivonult a fürdőbe.

 Rose nagy nehezen feltápászkodott az ágyból, és midőn biztosra vette, hogy az összes mosdó foglalt, bevonult a gardróbba, hogy felvegye egyenruháját.

 Már felöltözött, és éppen csuklószorítójának a párját kereste – az ágy alatt, a szekrény tetején, de sehol sem találta – mikor kopogtattak.

-         Bejöhetek? - kérdezte kissé megszeppenve az illető.

-         Búj be! – válaszolta Rosie fel sem pillantva a pakolásból.

 Hangjára kinyílt az ajtó, és belépett rajta Dawn. Kreol bőr, sötétkék, szinte fekete szemek, fekete haj, apró testalkat. Ő volt jelenleg a legfiatalabb az X-ek között, a maga tizenkét évével. Képessége még csak pár hete aktivizálódott, és azóta szorgalmasan járt Logan edzéseire, amelyek eléggé kifárasztották. De felszegett fejjel és összeszorított foggal végigcsinálta mindegyiket. Be akarta bizonyítani, hogy elég érett már, hogy a csapathoz tartozzon.

 És hiába volt ő a legújabb, mégis „őstagnak” számított. Így nevezték a fiatal mutánsok egymás között azokat, akiknek már a szülei is az intézetben tanultak. Jelen pillanatban négyen számítottak ebbe az „elitbe”.

-         Jó reggelt Rosie! Emily merre van? Mit csinálsz? – kérdezte egy szuszra a lány, miközben leült Rose ágyára.

-         Bi…- nyelte le az ingerült választ – Neked is kellemes jó reggelt, a fürdőben, keresem a csuklószorítóm.

-         Csak nem ezt? – emelte fel az éjjeliszekrényről az említett tárgyat.

-         Hát ez meg hogy a csodába került oda? – vakarta a fejét – Az előbb még nem volt ott…

-         Tipikus „fától az erdőt” eset. – nevetett Dawn, és átnyújtotta barátnőjének a csuklópántot.

 Életvidám lány volt, szinte mindig mosolygott, és alig volt valami, ami le tudta törni. Egyke volt, a szülei szeme fénye, de azért nem kényeztették el. Mindig Emily és Rose nyomában járt, szinte példaképként tekintett fel rájuk Ők voltak a legjobb barátai.

 Amíg ezen, és Rosie döbbent, és kissé kótyagos arckifejezésén kacagott, Emily is betorpant. Ő természetesen teljesen friss volt, felöltözött, haját szorosan összefogta, egyenruhája kifogástalanul állt rajta. Rosie sosem értette, hogyan képes minderre hajnalok hajnalán.

-         Á, szia Dawn! – köszönt, és viszonozta a lány mosolyát – Van egy jó, meg egy rossz hírem, kezdem a jóval. Drága, szeretett, imádott…

-         Jó, jó, nem kell azért túlzásba vinni…- somolygott már Rosie is. Ahogy a Nap egyre magasabbra hágott, úgy lett az ő hozzáállása is pozitívabb.

-         Na, szóval ez a lökött csaj itt mellettem – a dolgok jelenlegi állása tekintve – talán elkészül az edzés kezdetéig…

-         Köszönöm, köszönöm… - színészkedett az említett, mintha éppen akkor vette volna át az Oscar-díjat – A virágokat az öltözőmbe vigyétek, légy szíves! – Dobott egy bájcsókot a törött ablak felé.

 Dawn már az ágyon hanyatt fekve röhögött, rettenetesen élvezete a beszélgetést, Em viszont rezzenéstelen arccal, mosolyával viaskodva folyatta:

-         A rossz pedig az, hogy a kérdéses időpontig már csak tizenöt perc van vissza!

-         Oké, oké, vettem a célzást, máris megyek a fürdőbe – mutatott az ajtóra – öt perc, és kész vagyok. A liftnél találkozunk. – azzal szedte a cókmókját, és végre-valahára elindult.

 Mikor hallotta a zár kattanását, Emily lehuppant az ágyára, és enyhe mosollyal kijelentette:

-         Néha őrületbe tud kergetni ez a csaj, de attól még imádom. – de ezt olyan komolyan mondta, hogy Dawn, aki végre abba tudta hagyni a nevetést, újabb röhögő-görcsbe tört ki, amit barátnője csak egy lemondó sóhajjal, és egy vállrendítéssel tudott viszonozni.

 Alig több mint öt perc múlva Rosie valóban a liftnél volt – igaz, éppen hogy csak be tudott oldalazni a csukódó ajtón. Barátnői ugyanis, a várakozást megunva, éppen ott akarták hagyni.

-         Jé, csoda történt! – jegyezte meg epésen Emily – Időben ideértél!

-         Mit csodálkozol? – húzta ki magát Rose, majd hátracsapta szemébe lógó tincseit – Azt mondtam, hogy itt leszek, hát itt is vagyok! – Addigra kifejezettem jókedvű lett. Ám ez nem tartott elég sokáig. Elég volt kilépnie a liftből.

 Amikor az ajtó kinyílt, a három lány szembetalálkozott egy általuk oly jól – Rosie szerint túl jól is – ismert arccal, a „törzsgyökeresek” negyedik tagjával, Tyler Alvers-szel. Akinek már csak a látványa is őrületbe tudta kergetni Rose-t.

 Tyler, mondhatni, nem nézett ki rosszul. Magas volt, a rendszeres edzéstől kellőképpen izmos, félhosszú, barna haja minduntalan kék szemébe lógott. Jó pár lány oda volt érte, kivéve azt az egyet, ki a legjobban érdekelte: Rosie. Köztudott tény volt az intézetben, hogy teljesen belé van zúgva. És ez volt az, ami a lányt annyira zavarta. Tyler ugyanis szinte mindig a sarkában járt, és nem túl szolid és finom módszerekkel próbálta rávenni, hogy adja meg neki azt az egy esélyt, amiért már lassan három éve harcol. Nos, ez eddig nem sikerült neki.

-         Jó reggel hölgyeim! És persze neked is Kiscicám!

-         Fordulj fel Alvers! – Rosie visszaesett reggeli durcás hangulatába.

-         Mi van Édes, csak nem két bal manccsal másztál ki a kosárkádból? – Kérdezte vigyorrá fajuló mosollyal. Mindig, minden egyes pillanatát élvezete a közös beszélgetéseiknek.

 Ennyi elég volt Rose-nak. Dühösen elindult, félrelökte a fiút, és elviharzott a terem irányába.

-         Hol rontottam el már megint? – kérdezte Tyler inkább magától, mintsem a lányoktól. Hirtelen semmi nyoma nem volt a vagány srác külsőnek. Inkább elveszettnek látszott.

-         Hát, talán kicsit finomítani kéne a módszereiden. – veregette meg Emily vigasztalón a vállát – Meg majd beszélek vele az érdekedben.

-         Megtennéd? – csillant fel a remény a fiú szemében.

-         Persze, megyek is. Megpróbálom lenyugtatni – az pedig nem lesz könnyű – tette hozzá magában. – Edzésen találkozunk. Szia! – azzal sietve távozott barátnője után.

-         Szia Tyler! – köszönt Dawn is, először beleszólva a beszélgetésbe. Szíve szerint inkább a srácnak adott igazat, de ezt azért nem igazán akarta Rose orrára kötni.

-         Sziasztok. – mondta kissé lehangoltan, majd elindult az ellenkező irányba, maga sem tudta miért.

 Eközben, nem is olyan messze, Rosie még mindig majd megpukkadt.

-         Kiscicám… Mégis mit gondol ez magáról? Csak azért, mert néhány üresfejű cicababa bukik rá, máris azt hiszi, hogy mindenkit megkaphat? Hát azt aztán lesheti… Édes?… Hogy akadna a torkán valami…

 Nem figyelt senkire és semmire, szinte vakon haladt el az ajtók és az emberek mellett. Így kissé megijedt, mikor valaki hirtelen megérintette a vállát. Hirtelen megfordult, és harci helyzetbe állt. De rögtön elengedte magát, mikor meglátta „támadóját”.

-         Nyugi, csak én vagyok! – Emily is megijedt kissé – Miért…

-         Ha azt a pojácát akarod védeni, jobb, ha bele se kezdesz!

-         De Rose… Tényleg tetszel neki… Legalább egy esélyt adj neki!

-         Ja persze… Majd vele fogok menni a tavaszi bálba. – olyan képet vágott, mint akinek már csak az ötlettől is borsódzik a háta.

-         Hé, ez nem is olyan rossz ötlet! Úgy tudom, még nincs partnered.

-         Jelöltem az van, csak még nem döntöttem. És mielőtt megkérdeznéd ő nincs köztük. És nem is lesz. Téma lezárva.

-         Rosie olyan kegyetlen vagy! – végre Dawn is bekapcsolódott a beszélgetésbe – Nézz már rá, olyan cuki!

-         Tőlem aztán lehet cuki, akkor sem érdekel! Most pedig menjünk, mert tényleg elkésünk, és Farkas le fogja szedni a fejünket! – azzal faképnél hagyta barátnőit. A két lány összenézett, és egy néma pillantással megvitatták, hogy most nincs abban a hangulatban, hogy értelmesen lehessen vele tárgyalni. És valóban el fognak késni. Vagy már el is késték. Előre hallották kiképzőjük letolását.

 A Danger Room előtt viszont legnagyobb meglepetésükre nem Logan várta őket, hanem Gambit. Felette is eljárt kissé az idő, de sármából nem sokat veszített. Épp a névsort böngészte, mikor meglátta a közeledő lányokat. Hirtelen szolid mosoly terült szét az arcán.

 - Bonjour hölgyeim!

- Pere*! Azt hittem, még Bostonban vagy! Miért vagy itt? Mármint nem itthon, hanem az edzőteremnél… Hol van farkas? – Hadarta el egyszerre meglepődve Rosie.

- Hé, lassabban petite! – Rose közben odaszaladt és megölelte – Hamarabb el tudtam simítani az ügyet, Farkasnak meg Kanadába kellet utaznia, szóval beugrottam a helyére. Na, - csapta össze a tenyerét – akkor esetleg el kéne kezdenünk az edzést, ha jól látom mindenki itt van. Gyerünk, fiatalság, befele!

 Átölelte Rose vállát, és elindult befele. A lány kibújt a karja alól, barátnőihez fordult, és sugárzó arccal megszólalt:

-         Azt hiszem, mégsem annyira szörnyű ez a mai nap!

* fr.: apa