Péntek késő este volt, a kora tavaszi szellő meglengette a félig nyitott ablak függönyeit. A holdvilág beszűrődött a szobába, így erősítve az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa fényét. A helyiség egyszerűen, de ízlésesen volt berendezve. Látszott rajta, hogy ketten lakják: két szekrény, két asztal, két ágy, egy fésülködőasztal, két éjjeliszekrény, egy hi-fi, pár cserepes növény, és néhány kép a falon alkotta a berendezést.

 Az egyik ágyon egy tizenöt év körüli lány ült. Derékig betakarózott, lábait felhúzta, és kissé görnyedve figyelte a két keze között lebegő, szinte teljesen átlátszó, alakját egyfolytában változtató anyagot. Szürkés színű szemeit a furcsa tárgyra szegezte, kezével néha-néha odakapott arcához, hogy utána füle mögé simítson egy-két sötétvörös tincset vállig érő hajához. Hálóruhaként egy fakó, kinyúlt pólót használt. Látszott rajta, hogy fáradt, és hogy legszívesebben aludna már, mégis megvárta még szobatársát

 Közben pedig a holnapi, szörnyű délelőttjén járt az esze. Mint minden ifjú X-nek, ahogy neki is, a szombat először is egy dolgot jelentett: hajnali edzést Farkassal. Neki semmi baja sem volt az edzésekkel, sőt, néha még szerette is őket, de a korai ébresztő már más tészta. Utált korán kelni. Főleg szombaton, mikor minden más normális ember tízig nyomja az ágyat, és jókat álmodik.

 Aztán, amilyen szerencséje lesz, biztos mire felér a Danger Room-ból, foglalt lesz az összes fürdőszoba. És ha ez így történik, akkor amikorra lezuhanyozik már biztos kihűl a rántotta, a fél csapat megreggelizik, a legrosszabb esetben pedig valamelyik felnőtt a sok közül majd leszúrja, hogy miért késett, és akkor tuti, hogy Anette, drága húgocskája is elkezdi majd piszkálni. És ha ezeket mind túlélte, akkor jön csak a legrosszabb része: a lecke. Nem is akármilyen, hanem fizika. Meg mellette irodalom, történelem és kémia, de azokat túléli. Szép kis kilátások.

 Hirtelen elmosolyodik, és gondolatban nyugtatja magát, hogy ez úgysem fog bekövetkezni, mert: 1, szinte mindig az elsők között szokott felérni. 2, ha késik is, sosem szokták leszúrni, hiszen nincsenek időhöz kötve az étkezések, és a felnőttek is jó fejek. Persze szüleivel az élen. Legalábbis szerinte. Csak ismételten pesszimista volt a holnapot tekintve.

 Mikor elért gondolatmentének ehhez a részéhez, akkor lépett be az ajtón szobatársa, egyben legjobb barátnője, Emily. Ő pár centit magasabb volt, mint álmosan ásítozó társa, barna haja majdnem derekáig ért, és zöld szemében tükröződött a szája körül játszó halvány mosoly.

-         Rosie, te még fönn vagy? – kérdezte vidáman.

-         Ja, megvártalak. Úgyis felébredtem volna, mikor bejössz.

-         Oh, értem. És mit csináltál addig, amíg fürödtem? – kérdezett tovább, miközben kiterítette a törülközőjét, és előkészítette az egyenruháját másnapra.

 Rose csak megrándította a vállát, és Emily felé nyújtotta a furcsa anyagot, mely még mindig pár centivel jobb tenyere fölött lebegett, majd így szólt:

-         Semmi különöset, csak ezzel szórakoztam. – azzal egy csillagot formált a tárgyból, ami utána rögtön átalakult egy gömbbé. Barátnője csak egy apró sóhajjal jutalmazta teljesítményét. Már hozzá volt szokva az ilyen bemutatókhoz, hiszen mióta csak az eszét tudta, ebbe a szobába volt vele összezárva. Persze jó értelemben.

Mindkettejük szülei mutánsok, így már születésüknél szinte egyértelmű volt, hogy bennük is ki fog fejlődni az x-gén. Ezért ha – ha már valószínűleg egy csapatban fognak tanulni, harcolni – egészen kis korukban egy szobába költöztették őket. És lám, igazuk lett. Mostanra már mindkét lány birtokában volt mutáns erejének.

 Ez – mármint a mutáns-lét – Rosie-nak nem is okozott semmi gondot. Imádta képességét, mindig azzal szórakoztatta magát. Vele ellentétben Emily, akinek meg volt vele a maga gondja. Ugyanis, mióta felszínre tört ereje – immár másfél éve – mindenre pontosan emlékezett. Minden egyes színre, képre, hangra, pillanatra. Memóriájába ivódott minden. A szép emlékek, a kalandok, és a tananyag is, ami némileg megkönnyítette életét. Viszont megmaradt benne a fájdalom, a szomorúság, a rossz emlékek, a bántó szavak is. Nehezen lépett túl ezeken az emlékeken.

 Mindeközben pedig végre Emily is bekászálódott az ágyába, befonta a haját, és még készült lekapcsolni a lámpát, de még előtte még intézett egy kérést barátnőjéhez:

-         Légy szíves, becsuknád az ablakot?

-         Ez már csak természetes! – mosolygott amaz.

 Az a darabka, amivel az imént játszadozott, már nem volt sehol. Viszont úgy nézett ki, hogy ez egy cseppent sem zavarja. Kinyitotta a tenyerét, szemeit rászegezte, mintha koncentrált volna, és egy-két másodperc múltán megjelent kezén egy darabka abból az anyagból, vagy legalábbis valami hasonló. Majd célba vette az ablak keretét, útjára indította az apró golyót, és…eltévesztette. Az üveg csörömpölve tört szét, és hullott a padlóra.

-         Ajjaj

-         A rest kétszer fárad. – szólt Emily – Sőt, a te esetedben még jól le is szúrják. – majd elfojtott egy kárörvendő vigyort.

-         Te csak ne nevess! - szólt rá Rosie, miközben feltápászkodott, hogy leengedje a redőnyt, útját állva a hideg levegőnek, amely feladatot a széttört ablak többé nem tudott ellátni. Óvatosan kerülgette az üvegszilánkokat. – Ezért leszedik a fejem…

-         Ugyan már, a Prof biztos nem fog haragudni. Emlékszel, akkor sem csapott balhét, mikor Tyler betörte az egész bejárati ajtó üvegét…

-         Én nem is róla beszélek, hanem anyámról! Élve meg fog nyúzni! Már szervezheted is a temetésem…

-         Ne hülyéskedj! Biztos nem fog haragudni… annyira. – mosolygott továbbra is Emily.

-         Légyszi, inkább ejtsük a témát. Legalább reggelig had legyen némi nyugtom. Ráérek edzés után megmondani nekik. Most pedig aludjunk végre, mert mindjárt leragad a szemem. Jó éjt! – majd egy szempillantás alatt az ágyában termett, és lekapcsolta a villanyt. Közben pedig gondolatai a törött ablakról visszakanyarodtak a holnap edzésre.

-         Jó éjt! – mondta Emily is, és ő is bebújt a takarója alá. De egyszerűen nem jött a szemére álom. Viszont annál több kép tolongott a fejében. Néha, ha elengedte magát, nem kontrolálta a gondolatait, és hagyta, hogy megrohanják az emlékek, úgy érezte, mintha a feje egy zsúfolásig megtelt szoba lenne, ahova egy gombostűt sem lehet már leejteni. Olyankor mindig ki kellett tisztítania a tudatát, hiszen ha hagyná, hogy elsodorják ezek az apró foszlányok, ha huzamosabb ideig hagyná őket áramlani, akkor minden valószínűség szerint beleőrülne. Viszont a keresgélésre, a megoldás kutatására, vagy éppen unaloműzésként, mikor nem jutott semmi értelmes dolog az eszébe, ez volt a legjobb módszere. Számára ez olyan, volt mintha valaki csak találomra dobálna ki maga elé könyveket, és azokat véletlenszerűen fel-felcsapva keresné a kérdésére a választ. És ez általában be is jött neki, szinte mindig beugrott egy kép, ami a megoldást rejtette magában.

 Most is ezt tette, de hirtelen nem jutott az eszébe semmi érdemleges, amivel leköthette volna magát. Az viszont annál jobban érdekelte, hogy barátnőjének éppen min jár az esze. Ezt, Rosie kedélyállapotát, és jellemét figyelmen kívül hagyva, gyorsan szóvá is tette:

-         Te mire gondolsz most? - A másik oldalon halk morgás hallatszott, és Rosie tüntetően átfordult a másik irányba.

-         Tessék? – barátnője azért sem tágított.

-         Ah. – adta meg magát. Tudta, ha továbbra sem válaszol, akkor legalább még egy órát nem fog aludni. Emily úgysem hagyná. – Arra, hogy Farkas holnap reggelig tuti nem megy nyugdíjba. – morogta végül. Barátnője halkan felkuncogott.

-         Na, de most komolyan…

-         Komolyan ezen gondolkodtam. Jó éjt! – most már lassan elfogyott a türelme.

-         Neked is! – végre neki is sikerült megnyugodnia, és közben szemére is kezdett ráhúzódni az álmosság.

 A szobára pedig csend borult, amit csak a két lány halk szuszogása tört meg.