Hát ismét itt vagyok. Itt, a nagy tölgyfa jótékony rejtekében. Itt nem lát senki. De ez így jó. Egy mutáns, egy ismeretlen mutáns nem éppen e legjobb ómen a középiskolánál, ahol még azokat a mutánsokat is gyűlölik, akiket évek óta ismernek… Jobb is, hogy nem látnak. Az ő érdekükben.

 Muszáj volt idejönnöm. Nem tehetek róla. Mióta csak megláttam, vonz, mint egy óriási mágnes a fémet. Mint üde, illatozó virág a méhet. Vonz a fehér bőre, vékony alakja, telt ajka… mindene. Ő tökéletes. Persze, most akárki mondhatná azt, hogy én minden szép nőre így gondolok. Viszont az az akárki tévedne. Persze, voltak kalandjaim, nem is kevés. De ő más. Teljesen más.

 Eddig mindössze kétszer találkoztunk. Egyszer, mikor Magneto megismertette az embereket a mutánsok erejével. Ő, ez az angyali tünemény, egyszer csak előbukkant a ládák mögül. Egy szó, nem sok, annyi nem esett köztünk. De a tekintete minden elárult. Gyengéd volt. Esdeklő. Várt valakire, valakire, aki segít neki, aki vele lesz mindig. Akit szerethet.

 Valami megbabonázta. Szólni sem tudott. Én lettem volna az? Nem hiszem. Hiszen ő babonázott meg engem. Én sem bírtam megszólalni. Ugyanazt – vagy legalábbis valami hasonlót – érezhettem, amit ő. A szemébe néztem, ő pedig az enyémbe. Mindeközben bennem ádáz csata dúlt: pontos parancsot kaptunk, hogy végezzünk minden X-el. De vele is? Az agyam szakadatlanul azt ordította, hogy tegyem meg, teljesítsem a parancsot. A kezemben ott volt a kártya, múltak a másodpecek, de még mindig képtelen voltam elszánni magam a cselekvésre. De végül győztek az észérvek, és kártya halkan sercegve telt meg energiával. Szerencsére már későn. Mielőtt a gyilkos lap működésbe lépett volna, ő észbe kapott, és eldobta azt. Nagy kő – mit kő, egy szikla – gördült le akkor a szívemről. Megúszta, egyetlen karcolás nélkül. Itt aztán elváltak útjaink.

 Hetekig nem találkoztunk. Majd feladatot kaptam, itt, az iskolánál. Pontosabban nem is itt, de ez nem tartozik ide. Csak álltam az intézmény kapuja előtt, mikor ismét összefutottunk. Akkor már beszéltünk is egymással. Ő rám förmedt, hogy mit keresek itt. Én pedig nyugodtan válaszoltam. Kívülről ez látszott. Belülről egy addig számomra ismeretlen láng emésztett, mely egyszerre volt a pokol és a menny. Máig azt érzem, ha csak a közelében vagyok.

 Akkor, ott, egy más dolgot is megismertem benne, ami még többet elárult róla, mint a pillantása: a hangját. Bár kívülről keménynek, erős látszott, én éreztem, hogy ez csak egy álca, mely arra hivatott, hogy elrejtse igazi énjét, amely gyenge, sebezhető, és magányos. És nem akarta, hogy ez kitudódjon. Akkor, ott ismét sikerült elbűvölnie. De sajnos ismét mennem kellett. Igazságtalan az élet, nemde? Az ember végre megtalálja azt, akit talán az ég neki teremtett, erre egy, a földi létnél sokkal nagyobb erő megannyi falat épít kettejük közé. Ezek az akadályok az én esetemben az ellenségeskedés. Magneto, és az Akolitok hatalomvágya, Xavier professzor és csapata ellen, akik között ott van Ő is. Már nemegyszer átfutott az agyamon, hogy megéri-e? Megéri-e a hatalom homályos ígéretéért harcolni, mikor tudom, ha egyszer sikerülne is, egyedül maradnék? Nem, semmiképp, de egyszerűen túl gyáva vagyok ahhoz, hogy ebből a kósza gondolatból elhatározás legyen.

 Még öt perc. Még egy perc, és odabenn az épületben megszólal a csengő. A diákok rohanva fognak távozni, és köztük lesz Ő is. Barátai körében, nem sietve, lassan lépdelve, csöndesen. Nem fog erre nézni, nem fog észrevenni, mégis egy rövidke mámorba taszít engem, Mindössze a látványával. Nekem annyi bőven elég. Ezekben a zavaros időkben Ő, és ez a mindennapos rövidke látogatás az egyetlen világos foltja az életemnek. Minden más a sötétség homályába borul.

 Nem akartam így. Vagyis… nem tudom. Egész életemben nem voltam több egy tolvajnál. Egy átkozott, pitiáner tolvajnál. Már egész kisgyermek koromban azt láttam, azt hallottam, hogy így kell tennem. Egy végelláthatatlan „bandaháborúban” nőttem fel. A két csapat versengése a végén már az őrületbe kergetett. Aztán, mikor ott volt a lehetőség, hogy mindezt magam mögött hagyjam, egy talán még rosszabb döntést hoztam. Akkor még jó választásnak tűnt. De mióta találkozta vele, már ezerszer elátkoztam magam miatta.

 Megszólalt odabent a csengő a maga vijjogó, sikítozó hangján. Diákok ömlenek ki az szabad levegőre. Ő mindig a legvégén jön ki. Megvárja, míg elhalkul a zsivaj, eloszlik a tömeg, és nyugodtan, a többi megjegyzéseitől mentesen hagyhatja el az intézményt. És tessék, már jön is. Gyönyörű, mint mindig. Lila nadrág, derekán egy sál, övként, fekete felső, és az elmaradhatatlan kesztyűk. Annyira… csodás. Leírhatatlan.

 Látom, hogy szomorú, csak azt nem tudhatom meg, hogy miért. Biztos megint ezek, ezek az istentelen szörnyetegek. Képtelenek megérteni, ha valaki más, ha valaki egy kicsivel több, egy kicsivel kevesebb, mint ők. Legszívesebben odamennék, a karomba zárnám, és halk, szinte elhaló hangon nyugtatnám. De ez az egyetlen dolog, amit nem tehetek. Azzal mindent elrontanék. Bármit is érzek iránta, nem szabad megmutatnom másnak, vagy akárcsak neki, hiszen azzal hatalmas veszélybe sodornám. Nem, visszafogom magam, és akármennyire fáj is, itt maradok, a fa rejtekében.

 Talán mégis meg kéne tennem? Ott kéne hagynom Magnetot? Hogy aztán hozzájuk, és legfőképpen hozzá álljak? Nem tudom. De ha el is határoznám, lenne-e elég bátorságom ahhoz, hogy meg is tegyem? Gyenge vagyok én ehhez. Túlságosan gyenge, hiába látja azt mindenki, hiába próbálom fenntartani azt a látszatott, hogy erős és bátor vagyok, ez az igazság. Akárhogy is szeretném, hiába nincs hőbb vágyam, mint hogy vele legyek, egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Még. De talán majd egyszer, mikor már nem lesz ekkora az ellenségeskedés, nem lesz ennyire új az emberek számára mutánsok jelenléte, és én is erősebb leszek, akkor talán majd képes leszek megtenni. Addig pedig ezekben a látogatásokban nyerek vigaszt.

 Lassan elmegy, mint mindig, lassan, csendben, kecsesen lépdelve. Most is ott vannak körülötte barátai. Pár lány, nem ismerem őket. Bár igazán őt sem, de éppen eléggé ahhoz, hogy szeressem. Beszállnak a kocsiba, eltűnik a szemem elől. Majd beindul a motor, majd az autó kigurul a parkolóból, és eltűnik a szemem elől. A jól ismert érzés, amely mindig meglátogat távozása után, hogy láthatatlan béklyóival összeszorítsa, megláncolja lelkem, most is megtalált. A pár percnyi mennyország után ismét következik a teljes napot felölelő pokol, mely mintha örökké tartana, és csak akkor ér véget, ha újra láthatom, hogy egy cseppnyi fényt hozzon sötét lelkembe.