Hallucináció és valóság

- El kell menned – mondta Scott.
- De hát… - próbált meg megszólalni Vadóc.
- Túl veszélyes, hogy itt maradj. El kell menned.
- De mégis hova mehetnék? Nincs senkim. Miért akarsz elküldeni?
- Veszélyes…
- Sosem tennél ilyet – ingatta fejét a lány, majd hirtelen felcsillantak a szemei és ugyanebben a pillanatban dühös lett. Nagyon dühös. – Mystique! – mondta és Scott arcába vágott. – Elegem van ebből!
Scott értetlenül és kissé rémülten meredt rá.
- Vadóc!
- Becsaptál, utállak-utállak!
- De hiszen csak azt mondtam, hogy gyere edzeni!
- Mi??? – döbbent le a lány.
- Gyere edzeni. Logan már ideges.
- Pe-persze…-nézett gúvadt szemekkel a lány.
* Hát már megint csak képzelődtem. Mi bajom lehet?*
Ahogy beléptek a Danger Room ajtaján Vadóc meglátta a bennt állókat. Ott volt Apokalipszis, meg az összes Akolit… Majd megrázta a fejét, és az ellenségek átváltoztak X-menekké.
*Edzés után kórház* - szögezte le Vadóc magának.
Szerencsésen átvészelte a gyakorlatokat, majd lezuhanyzott, átöltözött és a kórházba indult. Senki sem kérdezte hova megy, de Kitty és Kurt utána lopakodtak. A kórházban a recepción Vadóc várt, hogy végre megmondják, hova kell mennie, Kitty és Kurt pedig egy jókora újság mögé bújva halkan sutyorgott.
- Nem gondolod, hogy lukat is kellett volna vágni erre az újságra? Nem látok semmit! – panaszkodott Kurt.
- Csönd, és inkább használd azt a szőrös füledet!
- Á, jó napot kisasszony, Dr. McCoy rendelője szabad.
- Mi? Ne-nem lehetne, hogy valaki más vizsgáljon meg?
- Hát rendben. Dr. Wilson rendelője is szabad.
- Köszönöm.
Vadóc besétált a szobába, ahol meglepetésére egy fiatal srácot látott, aki háttal neki állt.
- Elnézést, Dr. Wilsont merre találom?
- Én vagyok az, máris…- kezdte a srác, közben megfordult és teljesen ledöbbent. Vadóc nemkülönben. Rémülten dadogva próbált beszélni.
- A-azt hiszem, mégis inkább McCoy…
- Nem, Marie, ülj le.
- De hát…
- Semmi gond.
Vadóc nyelt egyet és leült.
- Szereztem egy… nem tudom, hogy hívják.
- Mit?

- Hát a katonaság fejlesztette ki mutánsoknak, csak nagy titokban tartották.
- Mi az? – kérdezte a srác és közben Vadóc légzését hallgatta.
- Egy karkötő, ami… megakadályozza, hogy az erőm bántson valakit.
A srác keze megállt, majd kis szünettel megszólalt.
- Panasz?
- Hallucinációk.
- Valószínű, hogy kimerültségtől lehet. Szedj be ebből minden este lefekvés előtt egy szemet és rendbe jössz.
- Köszönöm.
- Nincs mit.
Vadóc felállt, de az ajtóban még visszafordult.
- Cody, én… sajnálom.
- Megbocsátottam Marie.
Vadóc már épp kiment volna az ajtón, amikor Cody még utánaszólt.
- Gyere el… felülvizsgálatra. Egy hét múlva.
- Rendben. Szi-szia.
- Szia…
Ahogy Vadóc kilépett az ajtón, rögtön meglátta Kurt-öt és Kitty-t. De nem törődött velük. Leült a közelükben és a régi emlékeken rágódott.
- Én mondtam, hogy el kellett volna innen ülnünk –húzta el a száját Kurt.
Vadóc elkezdte a többi várakozót figyelni. Volt ott egy fura alak, akit igazából nem is látott teljesen. A férfi hirtelen ránézett és ő hátrahőkölt. Gambit felállt, hozzá sétált és leült mellé.
- Remy örül, hogy lát, cherie!
- Lehet, hogy még mindig hallucinálok?
- Hallucinálsz? Mi a baj, cherie?
- Csak kimerültség. Co… az orvos szerint – mondta Vadóc, majd rögtön sírni kezdett. Remy aggódón fordította felé a fejét, és csak nézte őt.
- Ne sírj, belle. Remy vigyáz rád – szólt Gambit, átölelte a lányt és Vadóc a vállára hajtotta a fejét.
A rengeteg felgyülemlett érzelem, minden felszakadt belőle Cody láttán. Már nem szerette őt, mégis az emlékképek megrohanták és ő egyedül maradt. Magányos volt. Dehogy, hiszen most, most ott volt vele Remy és átölelte, vigasztalta őt. Úgy bújt hozzá, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, aki segíteni tud rajta. Lehet, hogy így is volt.
Cody kilépett rendelőjéből és meglátta Vadócot és Gambitot. Némán nézte őket és eszébe jutott az az idő, amikor ő meg Marie ugyanúgy ölelték egymást, mint most ők. Szerelmes volt a lányba és eleinte őt okolta a kómába kerülése miatt. De amikor Marie elment rájött, hogy nem ő a hibás. Vadóc nem akarta őt bántani. Most, hogy újra látta, megdobogtatta a szívét. S bár nagyon megváltozott, valahol belül még mindig az a lány volt; az a kedves, segítőkész, folyton mosolygó lány. Valahol belül, nagyon-nagyon mélyen. Arra vágyott, hogy újra az övé legyen, hogy segíthessen neki megtalálni önmagát. De bele kellett törődnie, hogy neki már nincs helye a lány életében, csupán az orvosa. Hogy Marie immár azé a férfié, aki ott ül mellette és vigasztalja. Aki vigyáz rá és örökre vele marad.