Mon Ange

Korhatár: PG-13 (14 éven aluliak csak saját felelősségre olvassák!)
Megjegyzés: A novella illeszkedik a Jövőkép univerzumába, bár ez nem nagyon látszik rajta. Lehet, hogy az eleje kissé hasonlít az Ismét itt vagyok… - hoz, de csak az eleje, és jóval vidámabb hangulatú is. Főleg a vége J. Tudom, hogy a karakterek néhol nem igazán passzolnak, de szerintem a szerelem képes arra, hogy ennyire megváltoztassa az embert. A szám amúgy Play: Is it love fordítva/ferdítve by me.
Ajánlás: Angimnak (Misplaced-nek), mert végig biztatott, és anyumnak, mert mindenbe belekötött.

 A sötétítőn keresztül csak részben szűrődtek be a Nap sugarai a tágas szobába, sejtelmes borongásba vonva azt. Odakint az égen apró bárányfelhők úsztak, az Intézet parkjában vidáman csiviteltek a madarak. Ám ez jelen pillanatban a szoba lakóit cseppet sem izgatta.

 Remy LeBeau, vagy ahogy többen ismerték, Gambit, ma is hamar kelt. Nem tehetett róla, szervezete hozzászokott a korai ébresztőhöz. Ahogy az első halovány napsugarak belengték a szobát, megcsillanva a tükrön és a fotók üvegén, a férfi szemei felpattantak. Bár teljesen éber volt, esze ágában sem volt felkelni. Helyette inkább mellette szuszogó szerelmét figyelte.

 Vadóc még nyugodtan, egyik kezét párnája alá csúsztatva aludt.  Haja szerte-szét állt, ajkai apró mosolyra húzódtak. Meztelen vállai kilátszódtak a vékony takaró alól. Remy magába szívta a látványt. Már a lány közelsége is erőssé tette őt. Szerette egyszerűen csak figyelni az alvó lányt. Mit lányt! Érett, gyönyörű nőt. Mert gyönyörű volt. Hibátlan. Az szemében legalábbis. Minél tovább nézte, annál biztosabb volt ebben. A színek, a formák, a szavak, az érzések, mind tökéletes harmóniában voltak benne. Ezen a reggelen smink sem volt rajta. De nem is hiányzott. Így sokkal természetesebb volt.

 „Akárcsak egy angyal.” – gondolta Remy – „A mennyország angyala. Túl tiszta ahhoz, hogy ember legyen.” – óvatosan, nehogy felébressze, megsimogatta fedetlen vállát. Hófehér bőre puha volt, akár a selyem. Aztán keze feljebb vándorolt. Ujjaival finoman végigsimított hajának egyik mélyvörös tincsén. Vadóc mosolya szélesebbre húzódott álmában.

 „Ugye nem gondoltad volna, Mon Amour,” – folytatta gondolatmenetét – „hogy egyszer itt fogunk feküdni egymás mellett?” – cirógatta a lány haját – „Hogy egyszer majd így együtt leszünk? Pedig te is szeretted volna.” – belemosolygott az emlékekbe – „Bizony akartad. Csak féltél. Nem tőlem, a visszautasítástól. Magadtól. Az erődtől.”

 Még élénken emlékezett azokra az időkre, amikor csatlakozott az X-menhez. Hetekig csak kerülgették egymást. Ő közeledett, a lány elhúzódott. Egészen addig, amíg meg nem zabolázta az erejét. Akkor robbanásszerű változás következett be. Már nem távolodott el tőle. Sőt! Közeledett. Egymáséi lettek, mind testileg, mind lelkileg. Onnantól kezdve nem a depressziós déli lány, és a sármos cajun volt, hanem Vadóc és Remy. Ketten, egyként.

 Gambit nem tagadta, mindig is tetszett neki a lány. Először egy gyönyörű nő volt számára, aztán pedig kihívás. Végül pedig az Egyetlen. Mert amit az oldalán megtapasztalt, amit a lány nyújtott neki, az a legmerészebb álmait is felülmúlta.

 Attól kezdve, hogy először ízlelhette ajkának édes zamatát, ő lett számára a napfény, a levegő, a víz. Minden, amire szüksége volt. Nem mintha azelőtt sokkal kevesebbet jelentett volna neki.

 Vadóc megmozdult álmában.

 „Mit látsz, Mon Ange? Remélem, csakis szépet.” – Remy ismét elmerült a látványban. Úgy érezte, pillanatról pillanatra jobban szereti. Minden egyes apró rezdülését, mozdulatát, gesztusát. Ismerte ezeket jól. Szinte hallotta, ahogy azt mondja: szeretlek. Szinte látta, ahogy vidáman mosolyogva felé fordul. Vagy ahogy dühösen, duzzogva, csípőre teszi a kezét, és lebiggyeszti ajkait. Szinte érezte, ahogy megcsókolja, szenvedéllyel, szerelemmel.

 Nagy felismerés pillanata volt ez számára. Ráébredt, hogy képtelen lenne a lány nélkül élni. Nem tudta elképzelni azt a világot, ahol nincs Ő. Ahol nem foghatja a kezét, nem szoríthatja magához, nem ízlelheti az ajkát, és nem láthatja, ahogy békésen alszik az oldalán. Sőt, már abba és képtelen volt belegondolni, hogy hogyan élt azelőtt, hogy megismerte volna a lányt. Hiszen számára Vadóc hiánya maga volt a kín, a Pokol gyilkos tüze.

 Abban a pillanatban hetet ütött az óra. Az előre beprogramozott rádió bekapcsolt, és a belőle áradó kellemes dallam megtöltötte a szobát.

Egy angyal fekszik mellettem az ágyban,
Néz engem egész éjen át,
Mosolyog a fényképről,
És minden rendben van.

 Énekelte egy kellemes női hang. Remy gyorsan felpattant, és lehalkította, mielőtt még Vadóc felébredt volna rá, de elkésett. A lány előbb nyöszörögve mocorogni kezdett, majd pedig lassan felnyitotta álomittas smaragdzöld szemeit.

Mindig is rólad álmodtam,
És most valóra vált,
A szívem csak érted dobog,
Drágám, tudni akarom,

Ez szerelem?
Ez szerelem?
Ez az, amiért zuhanok, valahányszor hívsz?
Ez szerelem, igazi szerelem?
Amikor ezt mondod örökre,
Ez szerelem?
Ez szerelem?
Ahogy lélegzem,
Mikor rólad álmodom.

 Vadóc előbb hunyorgott a hirtelen jött fény miatt, majd pedig közelebb húzódott szerelméhez. Hozzásimult és átölelte a nyakát.

-         Jó reggelt. – suttogta, ahogy belefúrta arcát Remy nyakába. Hiába ébredt fel, még egyáltalán nem volt kedve kikelni az ágyból.

-         Neked is, Mon Amour. – egyik kezével átkarolta a derekát, amíg a másikkal beletúrt bársonyos hajába. Érezte, ahogy a lány vékony teste az övéhez simul. Bármit megadott volna ezért az érzésért. – Jól aludtál?

-         Ühm… - bólintott csukott szemmel. Erősebben húzta magához, és próbált visszaaludni. Remy óvatosan belecsókolt a nyakába. A lány jólesően megborzongott az érintéstől. Köszönetképp finoman simogatni kezdte szerelme izmos karját kecses ujjaival. Ám Remy hirtelen abbahagyta a lány kényeztetését.

-         Na…

-         Azt hittem, aludni akarsz, Mon Amour. – mosolygott.

-         Már nem. – emelkedett fel Vadóc, és apró csókot nyomott a férfi ajkaira.

-         Jobb ez, mint a kávé, non?

-         Sokkal. – mosolygott a fiatal nő is, miközben ajkaik ismét találkoztak, egy mélyebb, szenvedélyesebb csókban.

Mond el nekem, hogy tudok elképzelni
Valami fényesebbet, mint a szemeid,
Senki más nem volt még ilyen közel hozzá,
Elérted, hogy rájöjjek.

 Percek múltak, mire elengedték egymást. Remy a hátán feküdt, Vadóc a mellkasára hajtotta fejét, miközben továbbra is simogatta a férfit.

-         Szeretlek. – mondta Vadóc halkan, tele érzelemmel. Pont úgy, ahogy Remy emlékezett rá.

-         Je t’aime aussie. – Remy finoman megpuszilta Vadóc feje búbját – Jobban, mint hinnéd… Jobban, mint bárki mást. – simogatta hátát, majd keze egyre lejjebb, és lejjebb vándorolt. Végigsimította az egész hátán, bársonyos bőrén, egészen addig, amíg csak elért a keze. Vadóc ezt apró sóhajjal nyugtázta.

-         Tetszik? – Remy mosolya egyre inkább szélesebbre húzódott. Élvezte, ahogy szerelme finom bőre hozzá simult.

-         Szerinted? - ismét megcsókolta – Miért nem folytatod?

-         Szeretnéd?

-         Nagyon. – legördült a férfiról, és elterült mellette. Hátára feküdt, kezeit hátranyújtotta, hagyva, hogy finoman kényeztessék. Remy a lány fölé hajolt, és csókolgatni kezdte. Először a száján, amit az szenvedélyesen viszonzott is, majd pedig egyre inkább elkalandozott onnan, miközben végigsimította szerelme kezét az ujjai hegyétől egészen a hónaljáig, ahol direkt elidőzött egy kicsit. Finoman cirógatta, mire Vadóc kacagva összerándult.

-         Csikizni nem ér! – nevetett – Most haragszom. – játszotta a durcást.

-         Sajnálom. Igazán – nagyon – sajnálom. – minden egyes szavának egy csókkal adott nyomatékot – Még mindig haragszol? – kezdte élvezni ezt a kis játékot.

-         Még egy kicsit. – mondta, miközben közelebb húzta magához. Szemeiben már nyoma sem volt fáradtságnak. Kicsit felemelkedett, és megcsókolta szerelmét. Az sem restelkedett, többszörösen viszonozta azt, amit kapott. Ajkaik lassan elváltak Vadócéitól, de nem távolodtak el, hanem megkezdték útjukat a lány nyakán, aki jólesően felsóhajtott az érintéstől. Amíg Remy a nyakával volt elfoglalva, addig ő a férfi hátát kezdte el simogatni.

Mindig is rólad álmodtam,
És most valóra vált,
A szívem csak érted dobog,
Drágám, tudni akarom,

Ez szerelem?
Ez szerelem?
Ez az, amiért zuhanok, valahányszor hívsz?
Ez szerelem, igazi szerelem?
Amikor ezt mondod örökre,
Ez szerelem?
Ez szerelem?
Ahogy lélegzem,
Mikor rólad álmodom.

  Majd Remy egyre lejjebb, és lejjebb ereszkedett. Végigcsókolta a lány egész testét, a vállától egészen a lábujjáig. Vadóc egyre éberebb és izgatottabb lett. Mikor a férfi elérte a talpát, ismét felkacagott.

-         Á, szóval itt is csikis vagy? – vigyorgott.

-         És ha igen?

-         Akkor folytatom.

-         Kegyetlen vagy… - kuncogott.

-         Tehát az vagy.

-         Én ezt egy szóval sem mondtam… - próbálta menteni a menthetőt.

-         Tényleg? Rendben akkor mindjárt meglátjuk… - közelítette ujját a lány talpához.

-         Rendben van, rendben van, nyertél! – nevetett – Inkább gyere ide. – intette magához. Remy feltápászkodott, majd Vadóchoz csúszott, és ajkaik újból szenvedélyes csókban egyesültek.

 Remynek hirtelen eszébe jutottak nem is olyan régi gondolatai. Hogy mennyire is szereti a lányt… hogy nem tudna nélküle élni… A pillanat törtrésze alatt fogalmazódott meg benne a kérdés. Eltávolodott Vadóctól, és a szemébe nézett. Azokból a smaragdzöld szemekből ugyanazt a szerelmet és szenvedély látta visszatükröződni, amit ő is érzett a lelke mélyén. Ez csak megerősítette elhatározást.

-         Hozzám jössz? – bukott ki hirtelen a száján.

-         Mi? – Vadóc arcára hirtelen meglepettség és zavarodottság ült ki, ami elbizonytalanította Remyt.

-         Hozzám jössz feleségül? – tette föl mégis újra a kérdést. Szinte félt a következő pillanattól. Egyszerre várta, és félte szerelme válaszát. Egy hosszú pillanatig csönd telepedett a szobára, aztán…

-         Igen. – a lány szája hirtelen széles mosolyra húzódott – Igen! – ismételte még eltökéltebben.

Ez mindig így lesz,
Mindig törődni fogsz velem,
Ez minden, amit akarok,
Minden, amire szükségem van
Ez az, amit mindig is reméltem.
Drágám…

 Remy hirtelen a mennybe csöppent. Alig mert hinni a fülének. Meg ez az egész helyzet… olyan hirtelen jött… de mégis, mintha már évek óta érlelődött volna benne. Egyáltalán nem bánta amit tett. Magához ölelte egyetlenét, és ismét megcsókolta. Olyan szenvedéllyel, mint addig még soha. Sokáig tartotta a karjaiban és csak az Ő szívverését figyelte.

Orlissa

2006. november 15.

Mon: enyém
Ange: angyal
Amour: szerelem
Je t’aime: szeretlek