Másnap reggel ébredt fel és az első, ami eljutott az agyáig, hogy úgy fáj a feje (már megint), mintha fejbe lőtték volna húszszor. Szokásához híven ellenőrizte a sebet a hasán, ami igen érdekesen a lila minden színében pompázott már és enyhe bizsergető érzést okozott. A lány azonban nem törődött vele, mert ekkor vette észre, hogy vele szemben, a szobácska másik végében Julian áll.
- Ó hát végre felébredtünk? Már épp ideje volt- mondta gúnyosan. – Remélem örömmel hallod, hogy az egész mutáns bagázs téged keres. De csak nem találnak.
- Előbb-utóbb meg fognak találni.
- Inkább utóbb. Készülődj, elmegyünk.
- Mi? Hova? – kérdezte Vadóc és ugyanebben a pillanatban arra gondolt bárcsak engedelmeskedne neki Julian és ne mennének el. És ekkor Julian megtorpant és az mondta:
- Bár ha jobban meggondolom, nem.
Vadóc sebe egyre jobban bizsergett, de ez csak kellemesen csiklandozó érzés volt.
*Most pedig engedj ki és ne gyere utánam.*
- Ahogy akarod.
Julian kinyitotta az ajtót és kiengedte a lányt. És még integetett is mikor Vadóc elindult. A lány begyorsított és futott-futott. Mígnem az egyik sarkon egyenesen Cikonba rohant bele.
- Ó bocsánat…
- Vadóc! Hát megvagy végre! Hol voltál?
- Most nem érek rá, majd elmesélem…- kezdte a lány, de ezt egy hatalmas dördülés szakította félbe. – Feküdj!
- Azt hitted, meglóghatsz? Fogalmam sincs, milyen pszichoerő volt az, de ezt még nagyon megbánod – ordította Julian.
Vadóc intett a többieknek, hogy meg ne lássák őket és ő maga kilépett az utca közepére.
- Milyen bátor lett valaki! Na mi az kislány, Remy lelket öntött beléd?
Vadóc gyilkos szemekkel meredt rá. Julian célzott és lőtt. De a golyó Vadóc szíve előtt fél milliméterrel megállt. A lány akadályozta meg ugyanis a becsapódást. Mégpedig saját mágneses erejével. Amin láthatóan maga is meglepődött. A golyó háromszor körberepülte Juliant, majd a kezébe fúródott. A férfi felordított majd gyilkos szemekkel nézett Vadócra. A bizsergető érzés elmaradt, a lámpaoszlop, amit Vadóc a levegőben tartott, nagy robajjal esett a földre. Julian újra lőtt, ezúttal bal kézzel. Vadóc csak állt, valaki ellökte és ő jó pár méterrel arrébb ért földet. Aztán már csak azt látta, hogy Gambit összeesik. Az idő lelassult, ő oda akart rohanni, de valaki hátulról elkapta. Kétségbeesetten kapálózott és könnyeitől semmit sem látott, de az a valaki kitartóan fogta vissza és közben megpróbálta megnyugtatni.
- Vadóc! Menned kell, nem maradhatsz itt – Kolosszus maga felé fordította a lányt. – Siess! Rajta már nem tudsz segíteni – Ennél a mondatnál megremegett a hangja, majd a közeledő x-ekhez vonszolta Vadócot és átadta nekik. Vadóc nem látott semmit, és legközelebb ágyában tért magához az Intézetben. Kitty az ágya mellett ült. Vadóc ránézett, majd érezte, hogy újra végigfolynak arcán könnyei. Valahol mélyen tudta, hogy elment. Kitty szomorú arca is ezt sulykolta belé. A fal felé fordult és fejét a hideg falnak nyomta. A mobilja csörgött. A hangot csak távolinak hallotta. Kitty az asztalhoz ment és megnézte. Ismeretlen szám. Vadóc nyöszörgött, hogy vegye fel.
- Vadóc egy nap múlva két sarokra az Intézettől van egy templom. Tartsd titokban, egyvalakit elhozhatsz, és… vigyázz magadra – Kolosszus miután elmondta, rögtön letette.
Kitty visszament Vadóchoz és vállát megérintve finoman elmondta neki. A lány felzokogott.
- Nem…hagynál…..
- Már megyek is. Pihenj.
Ahogy Kitty kilépett, Vadóc egyszerűen nem bírta tovább. A fájdalom, a bánat elöntötte a szívét és széttépte a lelkét. Másnap, mint egy zombi kelt fel, és szekrényéhez lépve kutakodni kezdett benne. Nem volt nehéz fekete ruhát találnia. Kitty még tegnap este mély sajnálatát fejezte ki, mert a szüleihez kell utazni a mai napra. Ciklont még tegnap megkérte mikor ő a szobájában járt. Ororo megígérte, hogy elintézi; ne legyen senki, aki a lányt zavarná. Amikor a hideg szél megcsapta arcát, Vadóc összerándult. Elindultak lassan sétálva és Vadóc könnyei újra megeredtek.