Vadóc egész éjszaka alig aludt. Hajnalban (kb. 5:00-kor) elsőként ment le a konyhába. Két hete alig evett, és szokás szerint megint fejfájással kezdődött a napja. Napról napra kétségbeesettebben gondolt arra, mikor fáj utoljára a feje és mi lett a következménye. A hasán lévő seb tompán sajgott és ő nem érezte túl jól magát. Boldog volt Gambit miatt, de mégis volt benne valami aggodalom és szomorúság. Ahogy így elmélkedett, bejött a konyhába Ciklon és köszönt. Ő azonban nem hallotta, csak bambult maga elé. Ciklon sóhajtott egyet, kihúzott egy széket Vadóc mellett és leült.

-         Jól aludtál?

-         Egy szemhunyásnyit sem.

-         De mi a baj, Vadóc? Mi nyomaszt annyira?

-         Jelenleg a fejem fáj – jelentette ki a lány, felállt, elővett öt fájdalomcsillapítót és egyszerre bevette őket. – Na így már jobb.

-         Jézusom, eszednél vagy?

-         Naná. Na szóval egész éjjel Magneto ajánlatán gondolkodtam. És nem tudom mit tegyek.

-         Pontosan mit mondott neked?

-         Hát hogy tartozzam a csapatához. Meg hogy ott nyugisabb lenne. És segítene.

-         Miben? Az erőd uralásában? Ez csak duma, Vadóc, én nem hiszem, hogy…

-         Nem. A régi dolgaim miatt. De mindegy.

-         Vadóc, az erőd… te egy nagyon erős mutáns vagy és…

-         Azt mondod soha nem tanulom meg kezelni? – kérdezte a lány, és már előre élvezte a nő reakcióját, mikor elmondja neki.

-         Én nem.. csak, hogy nehéz…

-         Már megtanultam.

-         Mi?

-         Mondom megtanultam uralni az erőm. Magnetoval azután találkoztam hogy sikerült. Bár mondjuk nem volt valami kellemes.

Ciklon tátott szájjal nézett rá. A konyha lassan megtelt diákokkal és ők nem folytathatták tovább a beszélgetést.

 A suli tele volt kíváncsi szülőkkel, nagymamákkal, rokonokkal, ismerősökkel. Vadóc végigszenvedte a napot azzal a reménnyel, hogy talán Gambit várni fog rá valahol. Kitty, aki mellette ült az utolsó padban, Jean aki vendégként volt jelen néha megböködte és Ciklon (meg az elvonszolt Logan) is rászólt néhányszor, de ő egyébként nyugodtan álmodozott. Nem nagyon tudott figyelni az anyagra, inkább firkálgatott. Nyugtalanul izgett-mozgott, majd a padra feküdt, de rosszul mozdult és hasába nyilallt a fájdalom. Hangosan szisszent fel. Mindenki egyszerre kapta fel a fejét.
- Kisasszony, szeretne felmenni az orvosiba? – kérdezte a tanár.
- Nem. Köszönöm – emelte fel a fejét Vadóc. – Jól vagyok.
- Rendben, akkor folytathatjuk is.
- Jól vagy? – kérdezte Kitty aggódva.
- Persze – próbált meggyőző arcot vágni a lány, de észrevétlenül a pad alá nyúlt és megtapogatta sebét. Keze nedves lett. A pad fölé húzta és meglátta, hogy véres. Hirtelen visszadugta a pad alá a kezét, és szerencséjére senki nem vette észre a vért.

Meghallotta a csengőt. A sok diák és kísérő mind egyszerre indult el. Ő is sietett, hogy talán minél előbb láthassa Cajunt. Kis híján fellökte a folyosón az előtte komótosan haladó x-eket és sietett tovább.

-         Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte Amara – Mindig utoljára jön ki a suliból.

Az x-ek kiértek, és még éppen látták, hogy Vadóc átsiet az udvaron. Ők is utána mentek, rendkívül érdekelte őket ugyanis, mért siet Vadóc. Gambit a sulikapu bejáratánál várta a motorján.

-         Sajnálom, cherie, de nem engedhetem fel, mert nincs bukó…

-         Indíts, gyorsan! – mondta Vadóc és felszállt Cajun mögé és átölelte a derekát.

-         Ha ennyire rámenősök vagyunk, akkor… - kezdte Gambit.

-         Indíts! - kiáltott Vadóc a közeledő x-ekre nézve. Gambit beindította a motort és elhajtottak.

-         Hát ezt nem hiszem el…- ámult el Kitty. – Mégis, hogy… hogy változott meg ennyire?

-         Ha visszajön az Intézetbe, beszélünk vele – jelentette ki a Professzor.

Vadóc görcsösen ölelte Gambit derekát. A feje úgy hasogatott, mintha egy fejszével vagdosnák. Valami nagyon nem stimmelt. És érezte, hogy pólója lassan átitatódik a vértől.

-         Álljunk meg…- mondta erőtlenül, de Gambit nem hallotta. Vadóc megszorította derekét, ezzel jelezve, hogy nem érzi valami jól magát. Gambit félreállt, leállította a motort és leszállt róla, majd lesegítette a lányt.

-         Örülök, hogy látlak, cherie. Mit akarsz csinálni?

Vadóc nem válaszolt. Forgott vele a világ és nagyon szédült. Valami lecsöppent a földre és ezzel egy időben, Cajun felkiáltott. Vadóc összeesett, de Gambit elkapta.

-         Nem bírom… - suttogta Vadóc. – Segíts. Segíts!

-         Itt vagyok, cherie. Beviszlek a kórházba.

-         Ne… Kérlek, oda neee… nem akarom, nem.

-         Hova, hova? Mit tegyek?

-         Ne, jobban leszek… mindjárt…- nyögte a lány, de elájult.

Gambit felrakta a motorjára és mögé ült, majd visszakanyarodott az iskola felé. Vadóc közben magához tért. Bambán nézte az alattuk elrohanó utat. Gambit megállt az iskola előtt, amit alig negyed órája hagytak el. Az x-ek még ott voltak.

-         Nocsak, nocsak, hát már vissza is jöttek – mondta Logan morogva (nem igazán tetszett neki a dolog, persze, de főleg az volt a baja, hogy sokkal értelmesebb dologgal is el tudhatta volna tölteni ezt a napot. Például edzhetett volna…)

 Gambit, karjában Vadóccal, feléjük indult. Az x-ek meglepetten és félve álltak. Gambit eltökélt, szomorú és aggódó arccal tartott feléjük.