Je adore
Újra egyedül. Már rég az Intézetben kéne lennie, de egyszerűen képtelen
volt bármit is tenni. Csak ült a hideg földön, tehetetlenül. A Bayville-i
óratorony elütötte a 23:00-át. Már biztosan keresik, de tudta, ha most
visszamegy csak ordibálna mindenkivel és azt nem akarta. Csenben sírt, de
hirtelen ez a halk szomorúság átcsapott görcsös zokogásba. Ilyen állapotban
volt, amióta visszajött Missisippiből, ahol 2 héttel ezelőtt járt a
hétvégén. Honvágya volt, azért ment oda. De most azt kívánta bárcsak ne
tette volna. Találkozott Cody szüleivel. Cody volt az egyetlen fiú akit
valaha igazán szeretett, oda volt érte, de az ereje közbeszólt. Bántotta
azt az embert, akit legjobban szeretett a világon. Akkor azt hitte ez
sohasem fog változni, neki az a sorsa, hogy magányos maradjon. De vannak
még csodák. Érezte, hogy valami erő van benne, amit ki kell engednie
másképpen nem megy. Rengeteg szenvedés lett az eredetileg kikapcsolódó
kirándulásnak induló Missisippi-i útból. De megérte. Vagy mégsem? Furcsa
módon nem volt boldog, hogy immár kordában tudja tartani halálos erejét.
Hiszen ez nem változtatott semmin. Ugyanúgy magányos maradt, nem volt
senkije. Semmi sem változott! Hogy gondolhatta valaha, hogy bármelyik
fiúnak tetszik majd? Ő egy elvont, depressziós déli lány volt, semmi több.
Az intézetben még csak a „sikeréről” sem tudtak. Sokszor
gondolkodott azon, hogy bár ő évek óta ott van, a Professzor soha sem
próbált meg segíteni neki, csak amikor közveszélyes volt és veszélyeztette
a többi X életét. Mégsem tudta elképzelni az életét az Intézet nélkül.
Egészen ma délutánig. Amikor is Magneto tett egy ajánlatot neki, amit akkor
nevetségesnek tartott, most azonban egyre jobban vonzódott a dologhoz.
Akolitnak lenni. Ugyanolyan lenne az életem! Nem, talán kissé szabadabb
lennék… Lépéseket hallott a sikátor bejárata felől. Rémülten húzta
össze magát és reménykedet, hogy valaki csak egy rongykupacnak nézi.
Azonban nem így történt.
- Hé, nem akarsz rendes ágyban aludni? Csak mert van egy menedékház a
sarkon.
- Nem… Jól megvagyok…- válaszolt egy koszos rongy alól Vadóc.
- Cherie? Te vagy az, belle?
- Gambit!
- Mit keresel itt ilyenkor? Mi történt? Mi a baj?
- Mióta érdekellek én téged! Hagyj békén, mondom, hogy jól megvagyok.
- Cherie, tudom hogy Magneto felajánlotta hogy csatlakozz hozzánk és csak
azt akartam mondani, hogy…
- Mit?
- Hát nem mondom, hogy nem örülnék neki…
- Örülnél? Ugyan miért?
- Megvan még a kártya, amit adtam?
- Persze hogy megvan! Akarom mondani, igen valahol….
Gambitnak fülig ért a szája.
- Cherie, Remy örül, hogy lát.
- Hogy jön ez ide?
- Imádom ha ilyen vagy. Je adore.
- Tessék? Mit mondtál?
- Ja semmit, semmit, cherie.
Vadócnak is mosoly bújkált a szája sarkában, hiszen 2 éve tanult franciául
és világosan értette, mit mondott Remy.
- No csak cherie, hát te csak nem mosolyogsz?
- Jólvan mosolygok, mert tudom, mit mondtál, és örülök neki…,
vagyis…
- Örülsz? Örülsz?
- Igen- suttogta Vadóc.
- Én, én engem nem érdekel, hogy mi bajom lesz, de nekem most… Meg
foglak csókolni.
- Csak rajta.
Remy leguggolt előrehajolt és finoman megcsókolta Vadócot.
- Nem történt semmi! – kiáltott fel meglepetésében.
- Tudom. Már megnőtt az akaraterőm. – vigyorgott Vadóc.
- Ez, ez csodálatos, cherie! Remy örül neked. És örül kettőnknek.
- Én is örülök. Nem is tudod mennyire örülök.
- Hát akkor mutasd meg!
Vadóc rátapasztotta ajkát Remyére. Nagyon hosszú ideig csókolóztak, nem is
érzékelték az időt.
Hosszú idő után Remy felállt és felsegítette Vadócot. Ám a lány alig
hallhatóan ugyan de felszisszent.
- Chere? Mi a baj, mi fáj?- kérdezte aggódva Gambit.
- Semmi-semmi bajom.
- Ezzel nem szórakozunk, belle. Mutasd, mi fáj?!
Vadóc kelletlenül felhúzta inge alsó részét, ahol egy alvadt vérrel
borított, lila seb volt.
- Úristen cherie, mi ez?
- Hasba lőttek. Vagyis Cody hasba lőtt. Én teljesen megértem.
- Mi? Ki az a Cody?
- A fiúm. Illetve az a fiú, akit először megcsókoltam és 3 hónapra a
kórházba küldtem.
- Azonnal kórházba kell vigyelek.
- Nem! Nekem el kell érnem…- kezdte Vadóc, de hirtelen félbehagyta a
mondatot.
- Hova mész cherie?
- 1:00-kor indul a vonatom Texasba.
- Texasba? Miért mennél te Texasba?
- Világot látni. Fene tudja. Oda ment vonat.
- Veled megyek.
- Mi?
- Cherie, nem hagyhatlak egyedül- mondta Gambit és elindult.
Vadóc követte. A sebe egészen jól gyógyult, bár félt tőle hogy a lilás
foltok elfertőződést jelentenek. Persze Gambit nem láthatta tisztán a
sebet, hiszen sötét van. Ennek ellenére tudta, hogy nagyon aggódik érte.
Végigmentek sok-sok utcán, és nem vették észre az x-eket akik éppen abban
az utcában keresték Vadócot. Az x-ek behúzódtak egy sikátorba és onnan
figyelték őket.
- Mindjárt ott vagyunk- jelentette ki Vadóc.
- Chere, ennyire még én is tudok tájékozódni a városban. Azonban Remy
jobban aggódik, azért, hogy…
- Nem megyek semmiféle kórházba, klinikára vagy bárhova! Csakis Texasba
megyek. És jól vagyok. Megérdemeltem.
- Petite, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az a srác nem teljesen épp
elméjű.
- Épp ellenkezőleg! Cody nagyon is normális! És nekem nincs szükségem
segítségre. Eddig is mindent megoldottam egyedül – mondta, szünetet
tartott, megállt, majd folytatta. – Nem kell velem jönnöd, egyáltalán
nem! És Magnetonak mondd meg, hogy az ajánlata igazán vonzó, tényleg, de
köszönöm egyedül is boldogulok. TEXASBAN.
Remy lemondóan sóhajtott.
- Mondták már, hogy nagyon makacs vagy, cherie?
Vadóc nem válaszolt. A falhoz ment és ezzel vészes közelségbe került a
feszült Scott-hoz. Leült.
- Cherie, én igazán nem akarlak siettetni, de a vonat 15 perc múlva indul.
Vadócnak már egyáltalán nem volt kedve elmenni. Helyette inkább azt mondta:
- Cody azt mondta, ma 15:00-kor idejön. És ha itt talál, megöl.
- Az a srác semmit sem tehet ellened. Sokkal erősebb vagy nála.
- De én nem akarom bántani! Nem akarom újra bántani.
- Én megértem chere, de ha valaki őrült, az őrült.
- Jólvan, jólvan nem Cody volt!
- Mi?
- Elmondom ki támadott meg csak ne ócsárold tovább!
Remy csak bólintott és kíváncsian nézett a lányra.
- Apokalipszis.
- Mi van????????
- Ő támadott meg és ez nem egy golyó ütötte seb, hanem valami más. Azt nem
tudom mi. De jó hír, hogy visszaszereztem a képességeimet. Vagyis, hát
sokmindenki képességét.
- Apokalipszis él?
- Hát igen ez sem mellékes, de bezártam egy barlangba Missisippi-ben.
- Akkor minden rendben?
- Minden. És a sebem is begyógyul majd. Csak ha kórházba mennék, félek tuti
valami ufó támadás áldozatának néznének- mosolygott Vadóc.
- A frászt hozod rám, cherie. Gyere.
- Hova megyünk?
- Visszaviszlek az Intézetbe.
- Én nem megyek vissza oda. És még mielőtt megkérdeznéd Magnetóhoz sem
megyek.
- Akkor hát mit akarsz csinálni?
Vadóc elgondolkodott.
- Nem tudom. Valami csak lesz.
- Cherie, az életben nem foglak megérteni. Na gyere. Nem az Intézetbe
megyünk, csak ne ülj már ott a hideg földön.
- Hé Cajun, csak nem féltesz? – vigyorgott Vadóc, felállt és
elindult. Scott megkönnyebbülten lélegzett fel. – Na mi lesz már?
Most jössz vagy nem?
- Bolond lány, je adore- suttogta Remy.
- Mit mondtál?
- Megyek cherie, de mégis hova megyünk?
- Meglepetés, Cajun, meglepetés.
- Kíváncsian várom.